Twickel György
A Twickel családban már nagyapámtól kezdve, aki 1953-ban a Malteser Hilfdienst (Máltai Segélyszervezetet) egyik alapítója volt, hagyománya volt a társadalmi-szociális munkának, aminek édesanyám is nagy erővel kezdett neki. Ebben édesapám is a legmesszebbmenőkig támogatta. Édesanyám mindig kikérte édesapám véleményét, ő pedig kihasználva azt, hogy a nevére megnyílnak az ajtók, igyekezett édesanyámat minél több olyan helyre besegíteni, ahonnan az ügyeinek támogatást remélhetett. Nemcsak Németországban segítették a rászorulókat, hanem igyekeztek a vasfüggöny túloldalán, a még nehezebb körülmények között élő embereket is támogatni. Megalapították az Ungarischer Malteser Caritasdienst-et, hogy ezen keresztül hivatalosan is még több utat építhessenek ki Magyarország felé. Hálás vagyok neki, hogy sok-sok beszélgetésen keresztül megérttette velünk, hogy az, hogy mi Németországban emberi és anyagi szabadságban élhetünk, kötelez mindket arra, hogy azt másokkal is megosszuk, akiknek ez nem adatik meg. Minden napját ezzel a keresztényi kötelességtudattal élte, amit nekünk is napról napra megtanított.
Nemcsak édesanyám volt, hanem a barátom is. Minden problémámat megoszthattam vele, és bízhattam is abban, hogy valamilyen segítséget kapni fogok. Egyszerű és természetes ember volt, aki két lábbal állt a földön. Bár a számtalan jótékonysági programja miatt gyerekkoromban bizony néha sajnáltam, hogy nem tudott annyi időt velünk tölteni, amennyit én szerettem volna, ma büszkeséggel tölt el, ha ezekre a vállalt kötelezettségeire gondolok.
Mélyen hitt abban a munkában, amit végzett. Megtanította nekem, hogy mindenek alapja a hit, és minden mást csak erre az alapra építhetek. Ameddig nincs hitem, nincs meg az a plussz energia sem, amivel az elképzeléseimet meg tudom valósítani. Élte mindazt, amiről beszélt, és ez hitelessé tette. A gondolatait a tetteivel képviselte. Nagyon határozott volt. Az elhatározásából nem igazán lehetett kimozdítani. Magyar vonása lehetett ez a temperamentum, amely sokszor bizony elragadta. Viszont ez segítette is őt az életben, mert ha kitűzött egy célt, akkor mindent annak rendelt alá, hogy azt meg is valósítsa. Ha kellett, akkor tűzön-vízen keresztül.
A magyarságáról nem sokat beszélt otthon, de szokásaiban igyekezett azt megélni. Évek után derült csak ki számunkra, hogy karácsony este miért van mindig ponty, miért kellett megtanulnom lecsót és gulyást főzni, vagy miért van a vasárnapi asztalon almás rétes. Fiatal volt, amikor családjával el kellett menekülniük a hazájukból. Mindig hiányzott neki, a szíve mélyén erősen kötődött hozzá. Különösen kötődött az édesapjához, akitől megörökölte a Zichy család nemzeti elköteleződését.
Fontosnak tartotta, hogy visszajöjjön, és ő is tehessen valamit a népéért. Meg akarta mutatni a magyaroknak, hogy amiben élnek, az nem tarthat örökké, bízott benne, hogy a rendszer megváltozhat. Lázasan figyelte a magyarországi híreket, sohasem tudott elszakadni a hazájától. Mindig magyarul olvasott vagy telefonált az otthoniakkal. Azt mondta, hogy “aki egyszer volt már magyar, az magyar is marad”.
Rendszerváltás után egy máltai útja alkalmával megkért, hogy legyek a sofőrje Magyarországon. Közben megmutatta a szülőföldjét, megismertem a embereket, a problémáikat és az akkori viszonyokat. Olyannyira beleszerettem az országba, hogy 1994-ben elkezdetem magyarul tanulni, és édesanyám biztatására magyar iskolába is járni. Kezdtem látni a lehetőségeket, és átragadt rám édesanyám mentalitása, én is szerettem volna a munkámmal segíteni az itt élőket. Évek alatt észrevétlenül én is gyökereket eresztettem itt. 2000-ben, amikor meghalt, már nem ért meglepetésként, hogy nekem kell átvennem a céget. Ekkorra megtanította, hogy vállalkozást vezetni nemcsak a profitért érdemes, hanem az emberekért, akiknek munkahelyet biztosítok, vagy azokróért a rászorulókért, akiket a lehetőségeim birtokában támogathatok. Szellemi és anyagi profitomat egyaránt vissza kell forgatnom a társadalomba, mert akinek megadatott a lehetőség, hogy segíthessen, annak kötelessége azt megtenni, hiszen én is lehetnék az az ember, aki az utcán kéri el a kenyérrevalót. Szerencsém van, hogy ez nem így van, és ez egyben felelősséget is jelent. Igyekszem a környezetem számára én is jó példával szolgálni.
Mindamellett, hogy tudatában volt annak, milyen családból való, az “egyszerű” emberekkel is tudott és szeretett együtt lenni. Mindent elkövetett azért, hogy lebontsa a falakat a társadalmi osztályok között. Mélyen hitte, hogy az élete végén úgyis mindenki egyenlő lesz. Minden tettének ez volt az alapja. Megvolt a képessége arra, hogy gyorsan bele tudjon helyezkedni a másik ember helyzetébe. Soha nem várta meg, hogy hozzá jöjjenek oda kérni, mindig ő ment oda előbb. Emlékszem, hogy amikor mentünk bevásárolni, a hajléktalanok ott ültek sorban az üzlet bejárata előtt. Végigment közöttük, mindenkivel kezet fogott és elbeszélgetett velük. Önmagát adta nekik, azt az érzést, hogy mind egy társadalom, egy közösség részei. Több volt ez, mintha adott volna némi aprót és aztán továbbáll.
Megtanított minket arra, hogy egy hajléktalan, egy mozgássérült vagy egy beteg ember ugyanolyan teljes értékű része a társadalomnak, mint bárki más. Amikor már én is nagyon szerettem volna valamilyen segítő munkát végezni, akkor azt mondta, hogy ha akarsz segíteni, akkor menj el Lourdes-ba, és ott majd megtanulod, hogy milyen egy rászorulóról gondoskodni, valakiért felelősnek lenni, mosdatni, wécéztetni, gondját viselni. Amikor először mentem oda 18 évesen, szinte sokkot kaptam, de hazatérve sok mindent megértettem édesanyámból. Megtanultam, hogy az élet mennyire törékeny, bárki bármelyik pillanatban válhat kiszolgáltatottá. Édesapám is sokat betegeskedett, és őt is önzetlenül ápolta. Ajándék volt neki, ha segíthetett. Olyan példát mutatott, amit én is szeretnék továbbadni.
Szép metafora, hogy mivel szinte nem látott, amikor valaki 2 méternél messzebről beszélt hozzá, meg kellett mondani neki, hogy ki az. De ő mindig olyan közel akart menni, ahonnan már ő is látta. Fontos volt neki a közelség, a közvetlenség, a személyes kapcsolat. Amikor Németországból humanitárius segélyeket hozott, akkor is minden alkalommal elment oda, ahová a szállítmány érkezett. Nem volt elég neki egy jelentés, mindig közvetlenül a rászorulóktól akarta tudni, személyesen akart róla megbizonyosodni, hogy miben várnak segítséget.
Amikor gyerekek voltunk, lehetőséget adott nekünk arra, hogy kipróbáljunk hülyeségeket. Nem szidott meg érte. Ha éppen azt találtam ki, hogy meglovagolom a disznót, akkor egy szava sem volt, sőt falazott nekem édesapámnál, aki ezt nem igazán jó szemmel nézte volna. Amikor a bátyámmal elkötöttük az autót, s nem igazán ép állapotban hoztuk vissza az erdőből, akkor is az volt a véleménye, hogy legalább nem az autópályán próbáltuk ki, hogy milyen összetörni egy autót.
Nagyon szerette a társaságot, a magyar zenét, a táncot és a bort, a természetet, a kertet, az erdőt és különösen az állatokat. Legjobb barátja volt a kutyája. Ha valamiért elege lett mindenből, akkor egy félórát sétált a kutyájával, és aztán minden eligazodott. Úgy szerette azt az állatot, mintha a negyedik gyereke lett volna. Ez is sok mindent elmond róla, hiszen aki az állatokkal ilyen érzékenyen tud kommunikálni, annak az emberekkel sem jelenthet gondot. Szerette az életet.
Twickel Marie
Életszerető, melegszívű és barátságos embert ismertem meg benne, aki nagy szeretettel fogadott be a családjába. Egyszerű és természetes volt, jó volt mellette lenni. Sajnos csak keveset találkozhattam vele, de jól emlékszem, hogy milyen hangosan és jóízűen tudott nevetni. Szerette az embereket, a társaságot, állandó vendéglátás volt a házában. Szeretett főzni, törődni az emberekkel. Emlékszem, hogy a dolgozóasztalán volt egy magyar szakácskönyv, amiről órákon keresztül tudott beszélni. Ebből sokat főzött, különösen ünnepek alkalmával, amelyekre mindig olyanokat hívott, akik egyébként egyedül ünnepeltek volna. Törődött másokkal. Melegszívű asszony volt, mélyen elhivatott a rászorulók iránt.
Amikor meghalt, keresni kezdtem, hogy hogyan tudnék kapocsolódni az ő szellemiségéhez. Az élet úgy hozta, hogy eljutottam Kárpátaljára, ahol lépten-nyomon a róla szóló történetekbe botlottam. Ezek után én is igyekeztem a példáját követve segíteni az ottaniakat, akikhez mindig különös figyelemmel fordult.
A legfontosabb talán, amit tőle tanultam, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk. Ő ezt valahogyan ösztönösen tudta. Semmiféle félelemérzete nem volt a másságtól, attól, ha az ember valaki olyannal találkozik, aki valamilyen oknál fogva más, mint az átlag. Egy pillanat alatt átlépett minden határt, amit az emberek társadalmi különbségek miatt egymás között felépítettek. Ez példaértékű volt számomra. A példája megtanította nekem, hogy az ember legyen hálás azért, amit az élettől kap, és törődjön azokkal, akiknek valamiért nem jut annyi. Szeretnék én is olyan felelősséggel viseltetni a rászorulók iránt, mint ahogyan azt ő tette.
Szondi Mária
Egy máltai rendezvényen találkoztunk. Mézi, a született arisztokrata, férjem, az elkötelezett baloldali és én, a pesti polgár. Ennél nagyobb társadalmi különbségekkel nem is lehetne indítani egy találkozást, mégis rögtön megtaláltuk a közös hangot, az első perctől kialakult a szimpátia. Mély szeretet és barátság kötött bennünket össze élete végéig.
Kemény, egyenes, őszinte és gyűlölet nélküli ember volt. Szörnyű dolgokon ment át, lehetett volna oka gyűlöletre is, de a kitelepítésről általában csodálatos, derűs történeteket mesélt. Mindannyian kíváncsiak voltunk, hogy hogyan éltük meg az azóta eltelt évtizedeket. Elmesélte, hogy hogyan nyerte meg a Hortobágyon kitelepített arisztokrataként, a parasztok között a répaszedő versenyt, vagy hogy a mindig jókedélyű édesapja hogyan gyűjtött legyeket a levesbe, hogy valami húst is egyenek.
Amikor elkezdett hozzám járni, elsők között a kutyájának kért bebocsátást. Mondják, hogy az ember mindig magához hasonló kutyát választ társául. Neki egy labradorja volt, aki egy szelíd, alkalmazkodó, jólnevelt állat volt, de ha valamit akart, akkor azt bizony elég határozottan a gazdája tudomására hozta. Nagyon illett hozzá az az állat.
Életszeretettel volt tele. Szeretett jókat enni, de soha nem valami nyakatekert ételt kért, hanem paprikás krumplit. Amikor meg akartam teríteni, nem engedte, leült a kanapéra, felhúzta a lábát, mert az öléből szeretett enni. Szerényen öltözködött. Minden gesztusában egyszerű ember akart lenni. Nem volt szüksége a feltűnés eszközeire, pontosan tudta a helyét és a szerepét mindenben.
Érdeklődés és kíváncsiság jellemezte. A férjem véleménye nagyon érdekelte, bár a világképe valószínűleg a legkevésbé sem hasonlított az övére, mégis kíváncsi volt, hogy egy elkötelezett liberális baloldali hogyan látja az akkori Magyarországot. Mindez ugyanis itelligencia kérdése. Mézi művelt volt és intelligens. Ha valami érdekelte, akkor annak nagyon tudatosan utánajárt, és csak azután alakította ki a véleményét róla. Ha valamivel nem értett egyet, akkor nem rejtette véka alá a véleményét, de ha tévedett, akkor azt is ki tudta mondani.
Mély nyomot hagyott az életemben.
Pintér Dezső
Az egyik leghatározottabb egyénisége volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak. Az alakulás utáni időkben ismertem meg. A kezdetektől fogva lehetett érezni, hogy akar, szeretne megvalósítani és bizonyítani valamit. Ez az akarat megmutatkozott a munkájában és a munkatársai kiválasztásában is. Voltak barátai és voltak, akik tartottak ettől. Amikor a feladatok azt kívánták az 1990-es évek elején, akkor a háttérbe vonult és onnan ugyanolyan erővel dolgozott. Volt benne alázat a tevékenység iránt. Később előrelépve nagy és fontos feladatokat vállalt.
Mindenki tanúja volt, hogy meg kívánt felelni egy történelmi névnek. Fontos volt neki, hogy Magyarországon elismerjék Zichy Mária grófnőként is. Erre ugyebár korábban nem igazán volt lehetősége, ekkor viszont a feladatok megadták az esélyt, hogy bizonyítsa és igazolja, hogy ő egy olyan történelmi család sarja, amitől örökül kapta a népéért való felelősség vállalását. Ő a származása felelősségét viselte, megélte és átültette az életbe. De a legfontosabbat neki mégsem ennek a bizonyítása jelentette, hanem hogy egyszerű emberként egyszerű embereken segítsen. Személyében eltörölte mindazokat az emberek közötti falakat, amelyeket az élet, a hit és a történelem is meghaladott már akkorra.
Az ember nem arisztokratának, jónak vagy rossznak születik, hanem embernek. Egy hívásnak, jelen esetben a máltai gondolatnak tesz eleget vagy sem. Lehet vitatni ennek a stílusát és formáját, de kétségtelen, hogy ő eleget tett neki. Határozottsága konfrontatív volt sokak számára. A máltai ügyekben sokféle személyiség dolgozott. Ő sokszor nyers volt, de a tevékenysége eredményei mindig láthatóak voltak. Építője és megvalósítója volt a máltai gondolatnak. Tiszteletet ébreszt bennem.
Korzenszky László
Nem sokkal azután, hogy Csilla von Boeselagertől átvette az Ungarische Malteser Caritasdienst elnökségét, én a mentőszolgálat vezetését kaptam feladatul. Mivel ekkorra neki már tengernyi tapasztalat volt a birtokában, sok segítséget kaptam tőle. Amikor megismertem, nagyon szerény körülmények között lakott egy szállóban, ahol egy kávé és egy szóda mellett várt, egyszerű körülmények között beszélgettünk. Mindenben mellém állt, és a támogatásával egy igencsak rossz állapotban lévő mentőszolgálatból rövid idő alatt egy átlátható működésű és jó műszaki állapotú szolgálatot tudtam szervezni.
Egyenes és szigorú ember volt, aki szeretett volna mindent átlátni. Emlékszem, hogy az embereket hátgerinc alapján osztályozta: “László, ennek az embernek egyenes vagy nem egyenes a hátgerince?!”-kérdezte. Mindenben korrekt volt hozzám és másokhoz is. Nagyon figyelt olyan részletekre is, amin mások könnyen átsiklottak. Ha bármi beérkezett adományként a szolgálathoz, azt mindig részletesen számon kérte, leellenőrizte a sorsát. Felszereltségben és működésben is sokat köszönhettünk neki.
Amikor lehetősége nyílt rá, akkor szeretett volna valamit visszaforgatni a hazájába. Származásával soha nem kérkedett, nem tette az ablakba, hanem élt vele. Észrevétlenül tudott segíteni. Igaz, hogy a stílusa néha olyan volt, mint aki baltával farag, de vannak olyan helyzetek az életben, amikor néha igenis baltával kell faragni. Hozott magával egy olyan mentalitást, ami nem engedte meg magának az itthon oly népszerű haverkodós, uram-bátyámos ügyintézést, de éppen ezért ő mindig elszámoltatható és hiteles tudott maradni. Sokat köszönhet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ennek a mentalitásnak.
Kozma Imre
Amikor megismerkedtem vele, öröm volt látni, hogy milyen sok ember van, akinek a fontos a haza. Csilla von Boeselager, Zichy Mária Terézia és Ugron Imre volt az a 3 ember, akik felhívták a itthoni magyarság figyelmét arra, hogy nincsenek egyedül, a külföldi magyarságét pedig arra, hogy számítanak rájuk és visszavárják őket. Álltólag a 3 lábú szék a legstabilabb. Ők voltak az a háromlábú szék, amire bátran bármelyikünk támaszkodhatott.
Közvetlen és könnyen megszerethető ember volt. A gesztusai valahogyan rögtön közel hozták az emberhez. Hozta magával az otthon irányítójának, szervezőjének anyai szerepét, és emellett mintha új erők szabadultak volna fel benne, amikor a hazája megsegítéséről volt szó. A legtöbb érzelem talán őt motiválta. Különösen ez szólított meg engem is. Ő nem csupán részt vett egy-egy akcióban, hanem mélyen a szívében volt megszólított, és így a környezetét is azzá tett. Ezekről a motivációkról túl sok szó nem is esett, de lehetett érezni, hogy óriási felhajtóerő volt, amikor újra tevékenyen és nemcsak vágyaiban lehetett része a hazája megsegítésének. Benne felismerhetővé vált az igazi elkötelezettség.
Csillával együtt még Németországban megismerték Assisi Szent Ferenc lelkiségét, ami a szegény emberek és Magyarország felé fordította a figyelmüket. Ebben a lelki hevületben egymás közvetlen társaivá váltak. Föllobbanó és perzselő érzelemmel kezdett bele a munkába, felelevenedett benne a családja több évszázad alatti szerepe. Sok mindenkit megfertőztek a máltai gondolattal. Közös ügyeikhez, Mézi bevonásával megszerezték a Twickel család közreműködését is, ami sok mindet igazolt és sok ajtót megnyitott. Az érzelmi hozáállásukkal könnyen meg tudtak szólítani bárkit.
Ennek a fajta zsigeri, ösztönös motivációnak nagy szerepe volt a Szeretetszolgálat megalapításában. Később, amikor Csilla von Boeselager meghalt, egyértelmű volt, hogy ő az, aki folytatni tudja az elnöki teendőket. Felismerte a korábbi évek máltai örökségének nagyságát, nagy felelősséget érzett iránta. Közvetlenségével, kedvességével nagy hatással volt az emberekre. Anyaoroszlánként védte a magyar máltai munkát. Mindent megtett, ha kellett, erővel, hogy a magyarokat még jobban és többen segítsék.
A döntéseiben mindvégig a haza szeretete motiválta. Arisztokrata örökségével nem törődött különösebben, jól érezte magát az egyszerű emberek között. De a lehetőségei, amiket a sorstól kapott, feltámasztották benne a mások iránt érzett felelősséget. Származása talán egyszerre volt teher és feladat, aminek meg szeretett volna felelni. Bátran mondhatjuk, hogy sikerrel. Méltó volt az emberek szeretetére és megbecsülésére.
Földházy György
A zugligeti plébánia alagsorában futottunk össze. Én, a vasutas és ő, az arisztokrata önkéntes. Úgy tudott beszélgetni velem, mintha csak ő is egy másik vasutas lett volna. Amikor tudomást szerzett arról, hogy Németországból, a kelet-német polgárvédelemtől lehetőség lenne elhozni több katonai vonatot, akkor ő rögtön lecsapott erre, és nemsokára már ott is voltunk együtt Berlinben. Az ő ötlete volt, hogy csináljunk sebesültszállító vonatokat ezekből, amiket később a romániai forradalomba és a délszláv háborúba küldhetünk. Emlékszem, hogy Berlinben, amikor komoly helyeken sok mindent kellett kérnünk, én mennyire feszült voltam, ő pedig a világ legtermészetesebb dolgaként tudott akár hajmeresztő dolgokat is kérni. Nem érdekelték a státuszok és az élet díszletei. Amikor megvoltak a vagonok, akkor megszervezte, hogy ha már úgyis jönnek, akkor ne üresen jöjjenek, és telipakoltatta ruhákkal meg takarókkal. Indulás előtti este megjelent az állomáson és közölte, hogy szerzett még egy konténernyi edényt, pakoljuk be azt is gyorsan.
Eközben észrevette, hogy az állomáson van egy nagy rakás szén, ami senkinek sem kell, így felpakoltattatatta velünk azt is. Így indultunk el Magyarország felé, amikor kiderült, hogy a szerelvényt nem fogadja a Magyar Államvasutak, mert lejárt fővizsgájú kocsikból áll. Egy pillanat alatt intézett egy doboz festéket és ecsetet, mi pedig egy rakodópályaudvaron átfestettük a vizsgáztatás évszámát a vagonok oldalán, és már mentünk is tovább. Az első érkezésnél teljes politikai és médiaprotokoll várt bennünket a Keleti Pályaudvaron, a másodiknál már senki, de Mézi és Imre atya akkor is ott állt és várt bennünket a peronon. Az, hogy ezekből a vagonokból egy sor ma a Vágány utcában áll, és közművesítve 20 éve hajléktalanszállóként üzemel, azt hiszem, hogy méltó emléke annak a tevékenységnek és lelkületnek, amit ő képviselt.
A máltai eszmét az életemben többek között főleg neki köszönhetem. Ő képes volt összekapcsolni a humanitárius gondolkodást a mi mérnöki logikánkkal. Miközben céltudatosan, határozottan, sőt néha katonásan élt, aközben érzékeny és humánus volt. Egy-egy akció után, amikor a pakolástól kezünk-lábunk zsibbadt, neki mindig volt 1-1 jó szava mindenkihez. Gesztusaival felülírta azt a képet, amit a szocialista oktatás igyekezett bennünk kialakítani az arisztokratákról. Sokat segített nekem abban, hogy az emberek között ne lássak többé társadalmi falakat. Büszkeséggel tölt el, hogy dolgozhattam vele.
Szapáry György
Amikor szüleimet 1950-ben egy koncepciós perben bebörtönözték, akkor az ő szülei karoltak fel bennünket, unokatestvéreket, és bántak velünk ugyanúgy, mintha csak a saját gyerekeik lennénk. Mi is a saját szüleinkként szerettük őket. Húgomat Nagyvázsonyba magukhoz vették, iskolába járatták, engem pedig, amikor Pannonhalmára jártam, gyakra látogattak. Már ebből az időből is úgy emlékszem Mézire, mint egy nagyon karakteres személyiségre. Már kislány korában is vitába szállt a családdal, és mindenkit helyretett, ha az igazságérzete úgy diktálta.
1956-ban mi is és ők is elhagytuk az országot. A szülők, Éna néni és Gyuri bácsi a 3 gyerekkel Bécsben telepedtek le, Mézi ott járt iskolába, én pedig Belgiumba kerültem. 1962-ben, amikor szüleimet kiengedték külföldre, akkor náluk találkozhattam újra velük. Miután külföldre kerültünk, nem siránkoztunk, hanem csináltuk a magunk dolgát, nem csináltunk ügyet a családunk történetéből. Viszont volt bennünk valami felelősségérzet, egy törekvés, hogy valamiben segítenünk kell a hazánkon, még akkor is, ha más országokban alapítottunk családokat. Őt ez soha nem hagyta nyugodni, visszavágyott oda, ahonnan elüldözték, és ott akart segíteni. Ott akarta megosztani mindazt, amit máshol kapott az élettől. Fontos volt neki a magyarsága, a családja. Igyekezett kapcsolatot tartani, akivel csak lehetett. Később, amikor találkoztunk, emlékszem, hogy mindig nagy lelkesedéssel beszélt a máltai munkájáról. Ebben a munkában összeért benne a családja és a hazája iránti felelősségvállalása. Erélyes és dinamikus személyiség volt, aki szerette és összetartotta a családját és a rábízottakat.
Kállay Ubul
1992-ben kerültünk kapcsolatba, amikor őt a Lovagrend tagjává választotta. Amikor a magyarországi munkába bekapcsolódott, Németországban már igencsak aktív volt. Ezért egy egészen más fajta hozzáállást, munkamorált hozott be Magyarországra. Bár nem mindig voltunk egyetértésben, az eredményei igazolták az elképzeléseit. Neki a rendi tagság nem státuszt jelentett, hanem valóságos vállalásokat. Sok konfliktus övezte a munkáját, ami a lelkiismeretessége miatt neki is sok keserűséget okozott, de ezeket az ügyeket kiengesztelődéssel tudta lezárni. Egyike azoknak, akik a legtöbbet tették a Lovagrendért és a Szeretetszolgálatért is. Hálával tartozhatunk neki ezért mindannyian.
Iszonyú munkabírása volt, mindenes volt, ezer feladatot bírt egyszerre. Talán néha túl sokat is vállalt, de a saját elképzelései útján ment, a segítségnyújtás az életét jelentette. Egyidőben volt az UMCD elnöke, pénzügyi felelőse és egy-egy akció operatív végrehajtója is. Fő feladata a korábban kiépült német kapcsolatrendszer életben tartása és annak továbbépítése volt. Nem ragadt meg a vezetőség ügyeinél, hanem érdeklődve figyelte és segítette a vidéki, régiós képviseleteket. Azt a néhány évet, ami adatott neki itt, teljességében kitöltötte másokért végzett munkával és feladatokkal.
Ragyogó családanya volt, aki nagy szívvel és empátiával rendelkezett. Jó körülmények között élt Németországban, ahol nyugodtan maradhatott volna, de ő vissza akart jönni, gyarapítani szerette volna az itteni embereket. Minél inkább meghurcolták, annál inkább dolgozott benne, hogy megmutassa azt, hogy mit tud a hazájáért tenni, hogyan lehet mások hasznára. A történelemre nem lehet bosszúval felelni, hanem csak a krisztusi gondolattal. Akiben igazán belül van meg ez az indíttatás, az meg is tudja ezt valósítani. Mindez pedig csak teljesítménnyel érhető el. Ő elérte.
Schumicky András
Nagyon vágott az esze, fantasztikusan gondolkozott. Csupa ellentmondás volt, 20 dioptriás szemüvegével ő volt az általam ismert legjobb fácánlövő. Szerette a tisztán átlátható dolgokat. Kemény, racionális végrehajtó volt, ugyanakkor érzékeny, vicces, jókedélyű és életszerető ember.
Amikor félszegen álltam egy sarokban egy csupa grófokból és bárókból álló fogadáson, akkor azzal a figyelemmel és természetességgel vezetett be engem a társasági életbe, amivel megtanította nekem, hogy az elért eredményeimet mindig bátran vállalhatom bármilyen idegennek tűnő társaságban. Rájöttem, hogy egy társaság sem idegen, ha az ember őszintén megszólítja azt, akit szeretne. Nagy természetességgel kommunikált a különböző társadalmi státuszú embrek között. Empátiájával bármilyen közegben rögtön felismerte, ha valaki magára maradt és segítségre szorul, legyen az gróf vagy hajléktalan. Minden kérést meghallott, és minden szükséget észrevett. Szerényen és szeretettel segítette az embereket. Megérezte a legkisebb rezdüléseket, vágyakat is, ha nem is kérték, majd egyszer csak ott volt a segítség minden kommentár nélkül. Mindenkivel beszélgetett, érdeklődött. Egyszer egy vacsora közben meséltem neki, hogy éppen a családi házamat építem, de hiányzik 3 millió forint a befejezéséhez, ami sehogy sem akar összejönni. Kis idő múlva kaptam egy borítékot, amire a nevem volt írva, benne pedig 3 millió forint azzal az üzenettel, hogy “kamatmentes kölcsön, akkor adja meg, amikor lehetősége lesz rá.”
A kizsákmányoló arisztokrata képét minden tettében megcáfolta. A nemességét valóban nemesen és egyszerűen tudta megélni. Tudott nélkülözni, amikor azt kellett, és bővelkedni is, amikor arra volt lehetősége. Mindig el tudta fogadni azt a helyzetet, ami éppen adatott, és ez nem változtatotta meg a személyiségét. Empatikus tudott maradni a jólétben is.
Amikor az új munkaügyi törvények miatt a német komornyikjukat szabadságra kellett, hogy küldjék, akkor ő azt kérte, hogy hadd töltse náluk a szabadságát. Később, amikor már nem tudta szolgálni a családot, akkor is gondját viselték és velük maradt. Akkor is a családhoz tartozott, amikor egészséges és értékes segítség volt, és akkor is amikor már nem. Ez azt hiszem, mindent elmond arról az emberről, aki mellett jó dolgozni.
Ugron Imre
Mivel én is Németorzságban jártam iskolába, már korán kapcsolatba kerültünk, ami a jószolgálati munkáinkon túl hamar mély barátsággá is vált. Már Németországban, Münster környékén, ahol mint egy elismert család tagja élt, sokat tett a magyarokért. Rengeteget gyűjtött, biztatta az embereket, hogy segítsenek a magyaroknak. Minden előnyt, ami azzal járt, hogy egy elismert ember feleségeként minden ajtó kinyílt előtte, azt mások megsegítésére használta. Mindig ügyesen bánt ezzel a reputációval.
Együtt mértük fel terepen a szükségleteket és együtt “házaltunk” humanitárius segélyeket szervezve. A ‘90-es évek első felében, amikor több mint 200 kamion jött Magyarországra, elképesztő mennyiségű és bonyolultságú logisztikai és szervezési munkára volt szükség. Ennek az egyik motorja volt. Amikor egyszer kaptunk 40 tonna olyan infúziót, aminek 4 héten belül lejárt a szavatossága, akkor ő egy pillanat alatt ki tudta találni a rendszert, hogy hogyan kerüljön minél rövidebb idő alatt minden oda, ahol valóban szükség van rá. A feladatunk nemcsak a gyűjtés volt, hanem a logisztikán keresztül a segélyek kijuttatása és egész akciók komplett megszervezése. Jól kommunikált mindenféle emberrel, könnyen megragadta a figyelmüket, és ha kellett, lelkesítette vagy meggyőzte őket. Minden további nélkül vitába szállt akár a hatóságokkal is, ha az igazságérzete ezt diktálta. Lehetett vele konfrontálódni, én is sokszor megtettem, de soha nem sértődött meg, a konfliktusaink nem befolyásolták a barátságunkat.
Az, hogy el kellett hagyni az országot, benne nem az afelett való siránkozást váltotta ki, hogy mit vesztett el, hanem azt, hogy mit lehet felépíteni. Természetesen a státusza hozzásegítette, hogy nagy dolgokat hozhasson létre, de ezeket az eszközöket ő mindvégig alázattal használta. Nem azok közé a menekültek közé tartozott, akik életük végéig sírtak afelett, amit elvesztettek, hanem azok közé, akik a családi hagyományokra támaszkodva felépítettek valami újat. Példásan eleget tett a státusza által megkívánt szerepvállalásoknak a férje oldalán is. Sok szeretet volt benne, sokat tett az embrekért, de ha nincs meg benne a keménysége, akkor biztosan nem viszi végbe.
Az a munka, amit a halála előtti években végzett, sok mindent példaszerűen előrevitt Magyarország szociális ellátórendszerében.
Bene Béla
Amikor a Szeretetszolgálat már akkorára nőtt, hogy a raktárak és az adományok mennyisége átláthatatlanná vált, akkor az egész szervezetet átláthatóbbá és professzionálisan működővé kellett tenni. Felkért engem mint olyat, aki szervezetfejlesztéssel már akkor is sokat foglalkozott, hogy egy hatékony működési rendszert kidolgozzak. A 90-es évek elején létrehoztunk egy számítógépes adatbázist, ami az adományok és a raktározás útját pontosan követhetővé tette. Nem kozmetikázott semmit, nem egy szépen mutató jelentésért dolgozott, saját hibáival akarta szembesíteni a “máltát”.
Ő egy hosszú távon is működő szervezetet szeretett volna. Szinte mérnöki következetességgel meg tudta mondani, hogy mit szeretne. Soha nem udvariassági szempontok szerint beszélt az emberekhez. Természetesen ez a szigorú és következetes mentalitás nem mindenkinek tetszett, de ő határozottan képviselte azt, amiben hitt. A kiadott feladatok elvégzésébe nem avatkozott bele, hagyta, hogy az ember szabadon dolgozhasson. A végén az elkészült munkánkat magáévá tudta tenni, velünk örült a sikereinknek.
Mentalitásában magával hozta mindazt, ami akkor eléggé hiányzott Magyarországon: átláthatóságot és elszámoltathatóságot. Meggyőződésem, hogy ő nemcsak az akkori felvetője volt ennek az átalakításnak, hanem neki köszönheti a szervezet, hogy az évek alatt a fenti mentalitás beépülése miatt professzionálisan működővé válhatott.
Az ő tettekre váltott felelősségtudata számomra megtestesíti a keresztény, szociális eszmét. Mindenki érezte, hogy neki küldetéstudata van, aminek nem másokkal versenyezve tett eleget. Nem egy dicsőséges egyéni karriert akart befutni, hanem a helyét és szerepét tökéletesen felismerve másokat akart és tudott szolgálni. Megvolt a tehetsége ahhoz, hogy közel kerüljön az emberekhez, lebontotta a falakat. Céltudatos volt, nem volt benne hamisság, azonos volt önmagával. Igazi, megvalósult keresztény szellemiség volt.
Missura Gábor
Gépkocsivezető voltam 1992-ben a Szeretetszolgálatnál, amikor először találkoztunk. Egyből olyan benyomást tett rám, ami felülírta az előző évek összes arisztokratákkal kapcsolatos történelemóráját. Amikor többedmagammal vendégül látott németországi birtokán, akkor egy olyan felelős, következetes, átlátható és ugyanakkor modern gazdaságot láttam, amilyet azelőtt álmaimban sem. Láttuk, hogy hogyan forgatják vissza a bevételeiket a gazdaságba és működtetik ezt az óriási rendszert.
A komornyikot, aki mindenkinél idősebb volt, és már akkor abban a házban szolgált, amikor a most ott élők még meg sem születtek, ugyanolyan tisztelet övezte, mint amilyen tisztelettel ő viseltetett az ott lakók iránt, akiket szolgált. A család vele együtt volt család. Ott láttam, hogy a vezetők és a vezetettek hogyan dolgoznak együtt, egymás javára, hiszen különben nem működne a “rendszer”. A világ nem szegényekre és gazdagokra, urakra meg szolgákra oszlik. Ezt ő ösztönösen tudta. Olyan dologi és lelki körülményeket tudott teremteni az érte dolgozóknak, amiben azok is jól érezték magukat.
Csilla von Boeselagerrel együtt határozott, talpraesett egyéniségek voltak, erős és jó elképzelésekkel. Amit tettek a társadalomért, az pédaértékű máig, ugyanis nem minden hazájától elszakadt, külföldre menekült emberben van meg ez a fajta motiváció. Ők kiteljesedtek a segítségen keresztül. Mézi önkéntesen, önmagát ajánlotta fel az ügyért, amiben hitt. Akkor sem akart előtérbe kerülni, amikor a határnyitás körüli események erre olyan lehetőséget kínáltak, amelyből évtizedeken keresztül profitálhatott volna.
A céltudatosságát fordíthatta volna az egyéni kibontakozására is, de ő mások szolgálatába állította azt az országnak egy képlékeny és zűrös időszakában, hogy a munka gyümölcsét a magyar emberek arathassák le. Isteni adomány, hogy valaki a lehetőségeit felmérve, a határozottságát és a szociális érzékenységét egy jó ügyért ilyen mértékben mozgósítani tudja. Öröm volt önkéntesnek lenni egy olyan csapatban, amit ő vezetett. Szerethető ember volt, akiért öröm volt tenni.
Podaniczky Erzsébet
Amikor hosszú idő után hazajött egy egészen megváltozott Magyarországra, akkor rögtön kereste a kapcsolatot a családjával. Kereste a lehetőségeket is, hogy a rokonokon hogyan tudna segíteni. A férjemet felkérte az új borászat irányítására. Minden csatornán igyekezett felvenni a kapcsolatot a Zichyekkel, hogy a családtagok kicsit újra egymásra találhassanak. Sok áldozatot hozott a családjáért is. Szerette volna, ha a fia megtalálja Magyarországon a boldogságát és a jövőjét. Ezért mindent elkövetett. Sok munkával épített fel újra itthon egy családi birtokot.
Természetes volt neki, hogy Németország után itthon is folytassa a máltai tevékenységeket. Tudta, hogy akinek van, az felelős azokért, akiknek nincs. Biztosan motiválta az, amin az ötvenes években itthon keresztülment, és be akarta bizonyítani, hogy ez az ország az ő hazája is. Az őt befogadó Twickel családnak is biztosan be szerette volna bizonyítani, hogy méltó a nevére. Génjeiben volt a hazája iránti felelősségérzet.
Földhöz közeli, természetes, manír nélküli asszony volt. Nem volt diplomatikus, amire ebben a közegben néha bizony szükség lett volna, de végül elfogadták, mert az eredményei igazolták. Semminek és senkinek nem akart önmagán kívül megfelelni, legalábbis tudatosan biztosan nem. Nem akarta mutatni a jót, csak csinálni. Minden cselekedetében eltökélt, határozott, kemény és megingathatatlan asszony volt.
Muskovszky Judit
Amikor először voltam náluk, arra emlékszem, hogy milyen könnyed és kedves volt, jó volt a társaságában lenni. Jó humora volt, nem vett a szívére semmit, nem sértődött meg. Jó nevelése volt, nyelveken beszélt, tudott viselkedni. Kedveltem, mert ő igazából akart segíteni, nem dicsőségre vágyott. Látott maga előtt Magyarországon egy lehetőséget, amiben tenni tudott a társadalomért.
El kellett menekülni innen, de az egyik lába és a fél szíve visszahúzta. Nekünk, akik tudjuk, milyen kitelepítettnek és elüldözöttnek lenni, nem volt kérdés, hogy törődnünk kell azokkal, akik a társadalom peremére szorulnak. Aki megértette azt, hogy mennyi jóakarat van a kemény, nyers stílus mögött, az akart és tudott is vele együtt dolgozni. Szívvel csinálta azt, amit csinált.
Nekem azt mondta egyszer, hogy ha sikerülne valamit visszakapni abból, amit elvettek tőle, akkor szeretné, ha azt a fia magáénak érezné, és ő is otthon érezné magát ebben az országban. Sok igyekezetet fordított erre. Úgy tűnik, hogy sikerült, hiszen az unokái már erre a birtokra születtek. Bebizonyította, hogy a családnak van helye ebben az országban, és tenni is tud érte.
Komlóssy Attila
A zugligeti plébánia alagsorában ismerkedtünk meg, mint mindenki, aki elköteleződésből segíteni akart akár a német, akár a magyar rászorulókon. Ez kötött bennünket össze. A németországi kapcsolatait okosan használva mindenben részt vett, amiben csak bírt. A németektől behozott kórházvonat töténete jól mutatja a személyiségét: amiben a többség katonai eszközt látott, abban ő humanitárius segítséget. Nagy érzékenységgel figyelt a háttérből mindent. Eljött a miskolci kórházba, nem kérdezett szinte semmit, csak halgatta az embereket és figyelt. Valahogyan belülről, a lelkével látta meg azt, hogy mire van szükség. Nemsokára ott volt a segítség. Éppen mindig az, amire valóban szükség volt.
Egyszerű, visszafogott ember volt. Legszebb metaforája ennek a neve. Mindenki Mézinek hívta, soha nem hallottam senkit , aki grófnőnek vagy bárónénak szólította volna. Soha nem éreztette senkivel, hogy ő honnan jön, de tény, hogy magasabb körökben minden ajtó kinyílt előtte. Felnézek rá azért, amit a hazájáért és a máltai gondolatért tett. Felmutatta előttem a hit tevékeny, mindennapi oldalát.
