Twickel György

A Twickel családban már nagyapámtól kezdve, aki 1953-ban a Malteser Hilfdienst (Máltai Segélyszervezetet) egyik alapítója volt, hagyománya volt a társadalmi-szociális munkának, aminek édesanyám is nagy erővel kezdett neki. Ebben édesapám is a legmesszebbmenőkig támogatta. Édesanyám mindig kikérte édesapám véleményét, ő pedig kihasználva azt, hogy a nevére megnyílnak az ajtók, igyekezett édesanyámat minél több olyan helyre besegíteni, ahonnan az ügyeinek támogatást remélhetett. Nemcsak Németországban segítették a rászorulókat, hanem igyekeztek a vasfüggöny túloldalán, a még nehezebb körülmények között élő embereket is támogatni. Megalapították az Ungarischer Malteser Caritasdienst-et, hogy ezen keresztül hivatalosan is még több utat építhessenek ki Magyarország felé. Hálás vagyok neki, hogy sok-sok beszélgetésen keresztül megérttette velünk, hogy az, hogy mi Németországban emberi és anyagi szabadságban élhetünk, kötelez mindket arra, hogy azt másokkal is megosszuk, akiknek ez nem adatik meg. Minden napját ezzel a keresztényi kötelességtudattal élte, amit nekünk is napról napra megtanított.

Nemcsak édesanyám volt, hanem a barátom is. Minden problémámat megoszthattam vele, és bízhattam is abban, hogy valamilyen segítséget kapni fogok. Egyszerű és természetes ember volt, aki két lábbal állt a földön. Bár a számtalan jótékonysági programja miatt gyerekkoromban bizony néha sajnáltam, hogy nem tudott annyi időt velünk tölteni, amennyit én szerettem volna, ma büszkeséggel tölt el, ha ezekre a vállalt kötelezettségeire gondolok.

Mélyen hitt abban a munkában, amit végzett. Megtanította nekem, hogy mindenek alapja a hit, és minden mást csak erre az alapra építhetek. Ameddig nincs hitem, nincs meg az a plussz energia sem, amivel az elképzeléseimet meg tudom valósítani. Élte mindazt, amiről beszélt, és ez hitelessé tette. A gondolatait a tetteivel képviselte. Nagyon határozott volt. Az elhatározásából nem igazán lehetett kimozdítani. Magyar vonása lehetett ez a temperamentum, amely sokszor bizony elragadta. Viszont ez segítette is őt az életben, mert ha kitűzött egy célt, akkor mindent annak rendelt alá, hogy azt meg is valósítsa. Ha kellett, akkor tűzön-vízen keresztül.

A magyarságáról nem sokat beszélt otthon, de szokásaiban igyekezett azt megélni. Évek után derült csak ki számunkra, hogy karácsony este miért van mindig ponty, miért kellett megtanulnom lecsót és gulyást főzni, vagy miért van a vasárnapi asztalon almás rétes. Fiatal volt, amikor családjával el kellett menekülniük a hazájukból. Mindig hiányzott neki, a szíve mélyén erősen kötődött hozzá. Különösen kötődött az édesapjához, akitől megörökölte a Zichy család nemzeti elköteleződését.

Fontosnak tartotta, hogy visszajöjjön, és ő is tehessen valamit a népéért. Meg akarta mutatni a magyaroknak, hogy amiben élnek, az nem tarthat örökké, bízott benne, hogy a rendszer megváltozhat. Lázasan figyelte a magyarországi híreket, sohasem tudott elszakadni a hazájától. Mindig magyarul olvasott vagy telefonált az otthoniakkal. Azt mondta, hogy “aki egyszer volt már magyar, az magyar is marad”.

Rendszerváltás után egy máltai útja alkalmával megkért, hogy legyek a sofőrje Magyarországon. Közben megmutatta a szülőföldjét, megismertem a embereket, a problémáikat és az akkori viszonyokat. Olyannyira beleszerettem az országba, hogy 1994-ben elkezdetem magyarul tanulni, és édesanyám biztatására magyar iskolába is járni. Kezdtem látni a lehetőségeket, és átragadt rám édesanyám mentalitása, én is szerettem volna a munkámmal segíteni az itt élőket. Évek alatt észrevétlenül én is gyökereket eresztettem itt. 2000-ben, amikor meghalt, már nem ért meglepetésként, hogy nekem kell átvennem a céget. Ekkorra megtanította, hogy vállalkozást vezetni nemcsak a profitért érdemes, hanem az emberekért, akiknek munkahelyet biztosítok, vagy azokróért a rászorulókért, akiket a lehetőségeim birtokában támogathatok. Szellemi és anyagi profitomat egyaránt vissza kell forgatnom a társadalomba, mert akinek megadatott a lehetőség, hogy segíthessen, annak kötelessége azt megtenni, hiszen én is lehetnék az az ember, aki az utcán kéri el a kenyérrevalót. Szerencsém van, hogy ez nem így van, és ez egyben felelősséget is jelent. Igyekszem a környezetem számára én is jó példával szolgálni.

Mindamellett, hogy tudatában volt annak, milyen családból való, az “egyszerű” emberekkel is tudott és szeretett együtt lenni. Mindent elkövetett azért, hogy lebontsa a falakat a társadalmi osztályok között. Mélyen hitte, hogy az élete végén úgyis mindenki egyenlő lesz. Minden tettének ez volt az alapja. Megvolt a képessége arra, hogy gyorsan bele tudjon helyezkedni a másik ember helyzetébe. Soha nem várta meg, hogy hozzá jöjjenek oda kérni, mindig ő ment oda előbb. Emlékszem, hogy amikor mentünk bevásárolni, a hajléktalanok ott ültek sorban az üzlet bejárata előtt. Végigment közöttük, mindenkivel kezet fogott és elbeszélgetett velük. Önmagát adta nekik, azt az érzést, hogy mind egy társadalom, egy közösség részei. Több volt ez, mintha adott volna némi aprót és aztán továbbáll.

Megtanított minket arra, hogy egy hajléktalan, egy mozgássérült vagy egy beteg ember ugyanolyan teljes értékű része a társadalomnak, mint bárki más. Amikor már én is nagyon szerettem volna valamilyen segítő munkát végezni, akkor azt mondta, hogy ha akarsz segíteni, akkor menj el Lourdes-ba, és ott majd megtanulod, hogy milyen egy rászorulóról gondoskodni, valakiért felelősnek lenni, mosdatni, wécéztetni, gondját viselni. Amikor először mentem oda 18 évesen, szinte sokkot kaptam, de hazatérve sok mindent megértettem édesanyámból. Megtanultam, hogy az élet mennyire törékeny, bárki bármelyik pillanatban válhat kiszolgáltatottá. Édesapám is sokat betegeskedett, és őt is önzetlenül ápolta. Ajándék volt neki, ha segíthetett. Olyan példát mutatott, amit én is szeretnék továbbadni.

Szép metafora, hogy mivel szinte nem látott, amikor valaki 2 méternél messzebről beszélt hozzá, meg kellett mondani neki, hogy ki az. De ő mindig olyan közel akart menni, ahonnan már ő is látta. Fontos volt neki a közelség, a közvetlenség, a személyes kapcsolat. Amikor Németországból humanitárius segélyeket hozott, akkor is minden alkalommal elment oda, ahová a szállítmány érkezett. Nem volt elég neki egy jelentés, mindig közvetlenül a rászorulóktól akarta tudni, személyesen akart róla megbizonyosodni, hogy miben várnak segítséget.

Amikor gyerekek voltunk, lehetőséget adott nekünk arra, hogy kipróbáljunk hülyeségeket. Nem szidott meg érte. Ha éppen azt találtam ki, hogy meglovagolom a disznót, akkor egy szava sem volt, sőt falazott nekem édesapámnál, aki ezt nem igazán jó szemmel nézte volna. Amikor a bátyámmal elkötöttük az autót, s nem igazán ép állapotban hoztuk vissza az erdőből, akkor is az volt a véleménye, hogy legalább nem az autópályán próbáltuk ki, hogy milyen összetörni egy autót.

Nagyon szerette a társaságot, a magyar zenét, a táncot és a bort, a természetet, a kertet, az erdőt és különösen az állatokat. Legjobb barátja volt a kutyája. Ha valamiért elege lett mindenből, akkor egy félórát sétált a kutyájával, és aztán minden eligazodott. Úgy szerette azt az állatot, mintha a negyedik gyereke lett volna. Ez is sok mindent elmond róla, hiszen aki az állatokkal ilyen érzékenyen tud kommunikálni, annak az emberekkel sem jelenthet gondot. Szerette az életet.